Jóakarat

Veres P. Zoltán igazán bővelkedett a jóakaratban. Semmi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az a tény, hogy orvosnak tanult sok-sok éven keresztül, - most kapta meg a diplomáját- valamint az is, hogy mindenáron segíteni szeretett volna sérült embertársain. Régóta vágyott már rá, hogy valakinek ellássa vérző sebeit, valaki rosszullétét enyhítse, vagy csak egy-egy tanáccsal szolgáljon gyengélkedő ismerőseinek. Ez van, számára így lett volna teljes az élet: Ő mosolyogva megy-mendegél az utcán, néha-néha szembeakad vele egy nyílt törést szenvedett kisfiú, őszes hajú öreganyókák csuklanak össze, kínjukban a rosszulléttől, vagy egy utca kövén sikoltozó, terhes kismamának folyik el épp a magzatvize, egy közeli, kedves kis csatornába. Akármiféle bajjal bátran szembeszállt volna. Ilyen egy emberséges, jóakaratú férfi volt a mi Veres P. Zoltánunk.

     Sajnos a sors nem szolgált főhősünknek efféle hirtelen jött balesetekkel. Pedig ő mindent megtett érte. Sétálgatott egész nap az utcán, hátha épp most húznak ki egy kislányt – lehetőleg két darabban - a kukásautó vasfogai közül, hátha busz alá kerül egy üzletember, vagy legalább agyrázkódást kapna a sarki boltos, mert beverte a fejét egy tök véletlenül elékerülő vasrúdba. Hegyes vasrúdba. Hegyes, rozsdás vasrúdba. Mint mondtam semmi ilyesmi nem történt. Vagyis hát egyetlen esete azért mégiscsak volt a mi Veres P. Zoltánunknak, de az is olyan szerencsétlenül végződött, bár jól kezdődött, hogy nem is érdemes rá szót fecsérelni. De talán az érdekesség kedvéért, az őszinte emberies szándék igazolásának kedvéért mégis elmesélném a történetet ami a minap esett meg vele.

 Szóval a mi jó akaratú Veres P. Zoltánunk órákon keresztül csak sétált a verőfényes, napsugaras parkban várva a nagy lehetőségre. Madarak fütyörésztek mellette - egészséges szárnyakkal -, nénik és bácsik ücsörögtek egy-egy színes padon, de ők sem azért ültek le, mert a combjuk spirálisan eltört, hanem mert erre szottyant kedvük, gyermekek ugráló köteleztek a játszótéren, hogy akadt volna be a lábuk - és estek volna fejre- szakállas férfiemberek ücsörögtek kint a kocsma teraszán, kisfröccsel a kezük ügyében, hangosan kiáltozva, hogy: Héjjazuristenit. Húazanyját! Télleg? Persze a hangszalagjuk még csak meg se sínylette a dolgot. Így ment ez, már napok óta. Veres P. Zoltán továbbra is csak bandukolt, előre, rendíthetetlenül, egyenesen, bár néha már-már depressziósan; szegény Kovács Z. Ildikó, ha ezt látta volna! Most kapta meg a pszichológusi diplomáját, és szintén segíteni akart érzékeny, pánikbeteg, skrizofén embertársain, de sajnos ő két utcával arrébb sétálgatott. Na mindegy!

Szóval Veres P. Zoltán épp feladta volna, épp haza akart menni, hogy legalább haldokló édesanyjával váltson pár szót, amikor az egyik, többszintes épületet figyelve észrevette a megváltó, hétköznapinak annyira nem is nevezhető életképet: az épület második emeletén, az egyik ablakban, egy fiú kívülről, egy kézzel megkapaszkodva, másik kezében rongyot tartva pucolta az ablakot, egy keskeny, valószínűleg csúszós vagy legalábbis, apró, könnyedén gördülő kavicsokkal teleszórt ablakpárkányon. Veres P. Zoltán szíve dobogni kezdett, úgy érezte a fellegekben jár, keze megremegett... no, de nem sokat kínlódott ezekkel az érzésekkel, gyorsan közelebb sétált ama bizonyos épülethez, hogy feltérképezze a terepet. Közben pedig számolgatta hány ablak lehet még hátra, hányat is kell még ilyen életveszélyes pózban megtisztítania a fiúnak. Pontosan hét darab maradt még koszosan, a második szinten, és ha az első szintet is neki kell csinálnia, akkor az már összesen tizenhét. Bár az első szintről nem lehet olyan nagyot esni. De a semminél az is jobb. Mikor közelebb ért, megvizsgálta hova is eshet a fiú, már ha leesik. Vagy a betonútra, vagy a mögötte álló bokorcsoportba, de ha esés közben el tud rugaszkodni - adta volna az ég - akkor a vaskerítésre, melynek kiálló hosszabb rúdjai hegyesen meredtek az égnek... az égnek...huhh... hegyesen, kissé rozsdás...huuhhh...kissé rozsdásan... ááá… huh

 Nos, tehát a helyzet adva volt. Már csak várni kell, gondolta a mi igazán jóakaratú Veres P. Zoltánunk. Egy piros padot szemelt ki várakozásának színhelyéül. Még odaszólt az ablaktisztítós srácnak, hogy : Jó munkát! Erőt, egészséget! Aztán helyet foglalt a piros padon, és ott nekilátott türelmesen várakozni. Amolyan szerelmes várakozás volt ez, mint mikor az ember a nagy Ő-t várja a randi színhelyének megnevezett Romantic caféban. Nemes céljai voltak az ablaktisztítós sráccal. A legnemesebb belső indíttatástól vezérelve.

     Mi lesz, ha a bokorba esik? Kizárt, hogy a feje el ne érje a vaskerítést. Vagy a betonutat. Végül is mindegy, mert azoknak a bokroknak nagyon vastag törzse volt. Könnyedén összeroppantja valakinek a hátát. Csak egy habkönnyű reccs. És ha elrugaszkodik? Ijedtében? Hú!  Minimum átszúrja a háta közepét a vasrúd. Feje végighorzsolódik a kerítés mögötti garázs recés falán, vörös csíkot húz maga után, aztán valaki odamegy segíteni, siettében megbotlik, kitöri a bokáját, fejét asztalsarokba veri, egyik öregasszony szívrohamot kap a szerencsétlenség láttán, a másik meg azért mert az egyik szívrohamot kapott, aztán egy kocsis aki az egészet meredten figyelte vezetés közbenm belehajt egy iskolabuszba, égő kisiskolások szaladgálnak az utcán, jönnek a tűzoltók, el akarják segíteni akarnak, de az erős vízsugár felfeszegeti bőrüket, ráadásul a tűz sem alszik el, a kiérkező mentők sofőrje váratlanul megvakul, belehajt egy öregotthonba, ami már amúgy se nagyon tartotta magát, szépen beomlik az egész... aztán egy repülő közeledik kacskaringózva a játszótér felé, a hatalmas, rémült zsivalyt megtöri egy-egy elfojt magzatvizű kismama nyöszörgése... és...és… huhh.

Miközben Veres P. Zoltán egészen megrészegült, képzelgéseitől, melyek egytől-egyig bizonyítják az ő áldott jó, segítő szándékait, azt vette észre, hogy a fiú, aki az ablakot tisztította: ZUHAN! Nem rugaszkodott el semennyire, nem tartott a vaskerítés felé, de közvetlen a fal mellett esett, ami azt jelentette, hogy a bokor ágai nem fogják tompítani a zuhanást. Bekövetkezett, aminek be kellett következnie: a srác hatalmasat csapódott a betonúton. Veres P. Zoltán egészen elhűlt. Forgott vele a világ, fogalma sem volt hol, merre van, mit csináljon. Persze örökké ez az állapot sem tartott, felpattant, és rohanni kezdett a szerencsétlen fiú felé. Azonnal összegyűlt egy kisebb embercsoport körülötte, ráadásul a szerencsétlen pára hallhatóan igen szenvedett. Veres P. Zoltán megengedett magának egy: Orvos vagyok! csatakiáltást, lábait hatalmas lendülettel kapkodta előre, a nagy loholás közben segítő szándéka már-már az eget verte...aztán egyszercsak… Ki az ott? Félelem. Megrettenés. Borzalom. Fehér köpenyes alak képében. Állj! Ne tegye! Ő az enyém! Csak az enyém. Én vártam rá annyit, több jogom van hozzá. Ám hősünk szavai elvesztek a levegőben. Veres P. Zoltán megrökönyödve figyelte, amint az ott álló emberek elismerő pillantásai közepette, az orvosi rendelőből kiérkező doktor szakszerűen ellátja a sebesült fiút.

Veres P. Zoltán szívébe markolt a fájdalom, olyan erős szorítással, melyet csak álmában élhet át néha az ember. Képtelen volt tovább nézni a szörnyű jelenetet, hirtelen hátat fordított, arcán a le nem írható fájdalom kifejezésével, émelyegve, falfehéren, súlyos lelki kínok között.

Ekkor hangzott el a csatakiáltás szerű mondat, közvetlenül az arca előtt: Psszicholóógus vagyok! Segíthetek? Kovács Z. Ildikó volt az.

Vége.