Kis téli esti ábrándozás

Elképzeltem. Hogy egy folyosón állunk. Egy előadás után. A saját darabom után. Jól sikerült darab. Nagyon is jól. Te akkor látsz engem először. Én akkor látlak téged először. Mindketten gyönyörűek vagyunk. Szőke hajam kicsit kócosan áll mindenfelé, testemen csillogó bőrkabát feszül, nyakamban ezüstös nyaklánc lóg, titokzatos ékkővel. Te lágy-fekete öltözékben vagy, arcodat mintha egy angyal formázta volna meg, tekinteted igéző.

És csak bámulunk egymásra. Egónk teljében. Nem félve attól, hogy csalódást okozunk egymásnak. Mert valahogy tökéletesen meg lett rendezve ez a találkozás. Két tökéletes ember között.

Te mosolyogsz. Én visszamosolygok. Egyszerre borzongunk meg, és elfog valami lágy ködös érzés a hasunk tájékán. Aztán beszélgetni kezdünk.

-         Örülök, hogy eljöttél

-         Örülök, hogy itt vagyok.

-         Van kedved inni velem valamit?

-         Igen. Aztán beszélgetünk.

Újabb mosolyváltás. És miközben elképzelem, ahogy elindulunk inni valamit, anyám hirtelen beront, és azt mondja:

- Gyere má’ te majom, elkészült a paprikáskrumpli!!