Rólunk

Búsan fekszem ágyamon,

S egy hangot keresek,

Egy arcot, amit régóta nem lelek.

Halk zene kísér álmaim útján,

Lassan lecsukódnak szemeim,

És szakadatlanul ömlik felém a hullám…

Látom az arcát, végre látom

Érzem a pillantását, vágyom!

Két karommal felé nyúlok,

Lassan megérinthetem….

Lelkem boldogságba borul,

S a rosszat feledem.

Hisz itt van ő velem,

Fogja a két kezem,

Nem mást akar, csak engem!

Ölelni, ápolni, szeretni,

Emlékeit soha el nem feledni.

S ekkor lassan közelhajolsz,

Arcod, arcomat simítja,

Majd összeér a két ajak,

S egymást buzdítja!

Már test csókol testet,

Így a lány és a fiú, szerelmével szeret.

Nem múlik a kínzó vágy,

Egyre csak egymást akarják,

Az izzó érzéseket vissza nem fogják.

Lassan egybefonódik a két test,

Miből idővel talán egy gyermeki hang lesz.

Ördögi mámor dúl most a lelkekben,

S egy emlék, mi felejthetetlen.

Hát így lett eggyé két ember, két élet!

Majd így válik fogalommá az,

Mit remélem soha nem felejtesz:

Szeretlek!